2013. november 17., vasárnap

Megnyitom az oldalt, belépek és új bejegyzésre kattintok. Ahogy betölt az oldal már írhatnék is, de hirtelen elszáll az ihlet. Nincs ennél rosszabb dolog a világon! Amikor a fejemben vannak a dolgok és szépen elrendezem, hogy miről fogok írni. Hirtelen üresség fog el. Ez lenne az alkotói válság? Hiszen újságíróként végeztem el a sulit! Lehet, hogy pályát tévesztettem? Csak nem! Úristen ez az év hihetetlen! 2013 januárjától adatrögzítőként dolgozok egy hivatalban. Nem tudom használni a fejemet. Mindennap ugyanaz a monoton munka. Rögzítés, rögzítés és rögzítés. Irattár és rögzítés, néha jön egy telefon hívás, de inkább irányító vagyok, mint ügyintéző. Tőlem kérdezik, hogy xy-nak mi a telefonszáma? Hogy nálunk miért nincs átkapcsolás érthetlen...  Időközben ki-ki néztem az ablakon és egy gyár épülete kacsintott vissza rám. Gyönyörű.... Illetve inkább hajléktalan tanya van mellettünk, de nem egy leányálom. Tavaly valami gumit égettek és 40 fokos kánikula volt. Klassz dolog volt becsukni az ablakokat és főni a saját levünkben. Néha azt kívántam bárcsak szebb lenne a kilátás. Látnám a hegyeket vagy a várost, ahol zajlik az élet. Megnézném a naplementét vagy egyszerűen csak szebb lenne a kilátás. Az ablakokon levő rácsoktól úgy érzem, mintha börtönben lennék. Nem könyökölhetek ki a párkányra, hanem megkell fognom a rácsokat és úgy nézek ki az utcára. Rabság. A munka rabja lettem, ami hívogat, hogy végezzem el a teendőimet. Bárcsak mást csinálhatnék! Még van egy évem. Egy év,amely eldönti a sorsomat, egy vizsga ami által eldől, hogy ott maradhatok-e. Két út, amely választásra kényszerít: vagy megcsinálom és ott maradok céltalanul. Vagy keresek egy álmot, amelyet már régóta valóra szerettem volna váltani. Az írás, amely a szenvedélyem, amelyet hanyagoltam, mert nem tudtam felhasználni. A szavak, amelyek bennem vannak kiszeretnének törni belőlem. Május vége van és céltalanul bolyongok az utamon. Van még időm decemberig aztán eljön a nyár, amely alatt biztos tanulni fogok. Ki tudja mi fog velem történni? Az a tudat, hogy bármikor elveszíthetem az állásomat néha megrémítsz, mert rám kényszerítik, hogy olyan vizsgát tegyek le, ami nem köt le. Nem, hogy nem köt le, semmi értelme: a papírt is csak egyszer látom és oda kell adnom az osztályvezetőnek. Írni szeretnék! Ihletet gyűjteni és megélni a csodát, amelyet pár évvel ezelőtt tanultam meg. Hihetetlen, hogy ezen a pályán nem tudok elhelyezkedni!